Szomorú, de tény: a kommunizmust megszenvedett, egymással szomszédos országok sokszor kevesebbet tudnak arról, hogy milyen ordító kegyetlenségeket követtek el a vörös csillag nevében a hozzájuk legközelebb eső államban, mint arról, hogy New Yorkban vagy Moszkvában mi történik és miért.

Érdekes jelenség, s ha belegondolunk, tényleg nem ártana jobban megismerni szomszédainkat, igaz, ez visszafele is érvényes. Ahogy mi is örvendenénk, ha szomszédaink tisztelnének minket '56-ért, úgy nekünk sem árt, ha megismerünk egy-két eseményt Románia kommunista közelmúltjából. Ettől még nem kell barátoknak, testvéreknek lennünk – vagy annak tekinteni egymást – egyszerűen csak arról van szó, hogy az emberellenes bűntettek térben és időben szerteágazók, és attól, hogy nem velünk – nota bene: olyanokkal, akiket mi nem szeretünk – történtek meg, még nem ok arra, hogy ne ismerjük meg a bolsevik kegyetlenkedések minden bizonnyal egyik csúcsának számító alábbi történetet.

A kommunizmus egyik legszörnyűbb eseményéről számolunk be az alábbiakban, amely a kiindulási helyéül szolgáló börtönnek helyt adó (ó)romániai város, Pitesti-ről elnevezve a „pitesti-i jelenség”, vagy a „pitesti-i átnevelő módszer néven”¹ vonult be történelembe.

A kommunizmus ismeretlen bűnei

Bizonyára könyvtárak sorát lehetne megtölteni azokkal az irományokkal, melyek a kommunizmus életellenes és emberi lelket eltörölni kívánó borzalmas tetteit mutatnák be. Az, hogy e téren nincs még olyan egységes európai koncepció és szándék, mely erre törekedne, hűen tükrözi korunk szellemi és politikai elitének történelmi igazságtétel iránti érzéketlenségét, a morális megtisztulás iránti vágy hiányát.

Mi, magyarok – bár vélhetően nem vagyunk ezzel egyedül – sokat mesélhetnénk az emberiség által valaha is kitermelt legállatiasabb, legkegyetlenebb és legbrutálisabb embertípusról, a kommunistáról. Igaz, az utóbbi évek során Magyarországon is egymást érik a kommunista múlt és jelen borzalmainak feltárására irányuló tanulmányok, oknyomozó riportok, történészi dokumentációk, de ez még mindig messze van attól, ami elégséges lenne. A Kuruc.info most megpróbál kitekinteni a magyar élettérből, és bemutatni olyan eseteket, amelyek nem nálunk és nem velünk történtek meg, és hűen tükrözik a kommunizmus szadista voltát. Tesszük ezt azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a posztkommunista országokat jól ismerő olvasóink majd érdekes információkkal, dokumentumokkal, történetekkel járulnak hozzá egy olyan virtuális adatbázis létrehozásához, mely a bolsevik csürhe borzalmait összegezné.

Az általam mindeddig megismert kegyetlenkedések közül egy egyedi(bb) történetet mutatnék be olvasóinknak. Az elképesztő borzalmakban, horrorisztikus jelenetekben bővelkedő eseménysorozat színhelye a velünk szomszédos Románia, és a „pitesti-i jelenség”, a „pitesti-i átnevelő rendszer”, illetve a „pitesti-i kísérlet” neveken vonult be a történelembe.

A Pitesti városában található börtönben történteket nem lehet egy egyszerű verés miatti bocsánatkéréssel elintézni, ami ott zajlott, több volt, mint az akkor megszokott és elfogadott börtönbeli vegzálások egyik esete. A tortúrákat itt nem célként használták, hanem eszközként. Eszközként arra, hogy – nem, nem a különböző vallomások kicsikarása volt a cél – az áldozatból megbízható hóhér váljon. A kommunisták által betiltott Nemzeti Parasztpárt és Nemzeti Liberális Párt tagjait, szimpatizánsait zárták be ide, valamint a Vasgárda és a Legionárius Mozgalom egyes tagjait. Az 1949 és 1952 között zajló erőszakos cselekedetek célja, – a lenini elveknek és iránymutatásoknak megfelelően – a kommunizmussal nem egyező értékek és eszmék – vallás, hit, család fontossága, olyan érzelmek, mint szeretet, szerelem stb. – iránti elkötelezettség teljes kitörlése az emberből kínzás révén. Becslések szerint a „kísérlet” elszenvedői 1000 és 5000 fő közöttire tehetők.


A kezdetek

Hogy e „kísérlet” hol is kezdődött igazán, azt a mai napig nem lehet kideríteni. Talán már Szucsáván (Moldva) megtörténtek az első, és vélhetően sikeres agymosási kísérletek. Az biztos, hogy a pitesti-i börtönben raboskodó Eugen Turcanu fogoly már átesett ezen. Turcanu ekkor már régi rabnak számít, a börtönbe mint legionárius került be, rövid ideig a Román Kommunista Pártnak is tagja volt. A börtön igazgatójának parancsára (Alexandru Nicolschi, születési nevén Boris Grünberg) maga köré gyűjt egy pár olyan alakot, mint Gheorghe Calciu-Dumitreasa ortodox pópa, későbbi híres antikommunista harcos és egy Petrica Fux nevűt, aki a román enciklopédia idevonatkozó megjegyzése szerint zsidó. A börtönön belül megalakítják a Kommunista Meggyőződésű Foglyok Szervezetét, (románul: Organizaţia Detinutilor cu Convingeri Comuniste, rövidítve: ODCC, amit a rabok gúnyosan csak Odékáká-nak neveznek) és elkezdődik a „kísérlet”.


A lelkek tömeges kivégzése

Mint említettük, a kísérlet célja – nem burkoltan, hanem nyíltan, azaz explicit módon – az egyén teljes megfosztása attól, ami őt emberré teszi. A vallásos meggyőződésű raboknak Jézus ruhájához hasonló öltözetet kellett viselniük, őket rendszerint a rabtársaiknak meg kellett verniük, ahogy a Megváltóval tették a római katonák.

A rendszeres verések mellett a rabokat arra kényszerítették, hogy egymást kínozzák, s ha bármiféle gyengeséget tapasztaltak az „átnevelők” (akik maguk is „átneveltek”, azaz a kísérlet sikeres alanyai), azt brutális kegyetlenséggel torolták meg. A kísérlet minden alanya kezdetben egy kihallgatáson vett részt, ahol verések és kínzások közepette a magánélete legintimebb dolgairól is be kellett hogy számoljon. Ezt „külső meztelenítésnek” nevezték. Abban a reményben, hogy elkerülik a további kínzásokat, sok rab „vallott” be olyan bűnöket, mint hogy a húgát, nővérét megerőszakolta, orálisan kielégítette a saját édesapját stb. A „belső lemeztelenítés” során a foglyokat arra kényszerítették, hogy beköpjék azokat a személyeket, rabtársaikat, akik a velük szemben parancsra elkövetett kínzások során együtt érző cselekedetre vetemedtek, nem ütötték őket az elégségesnek megfelelő durvasággal stb.

A nyilvános megaláztatás volt a harmadik lépés, amikor a rabnak olyan megalázó feladatokat kellett elvégeznie, mint pl.: egy ronggyal a foga között mossa fel az egész padlót, vagy térdre ereszkedve, hátratett kézzel, a földről kellett hogy megegye az ebédjét. Amit egyébként nem ritkán a foglyok által használt közös latrinába öntöttek, majd kötelezték a rabokat, hogy onnan egyék meg. A fekália rabokkal való megetetése amúgy rendszeres volt a börtönben, akár egyszerű kínzásként, akár megalázásként alkalmazták. De erről majd a túlélők beszámolóiban olvashatnak többet…

A raboknak el kellett fogadniuk, hogy családtagjaiknak mindenféle groteszk és perverz tulajdonságaik voltak. Hamis önéletrajzokat kellett írniuk, ahol „bevallottak” mindenféle perverz szokást, amit „elkövettek”. Az újonnan érkezett rabokat a frissen átnevelt „veteránok” vették kezelésbe, a kínzások igen széles skáláját vetve be ellenük. Ütésekkel, verésekkel tartották őket ébren, vagy arra kényszerítették őket, hogy megegyenek egy vödör húgy alján lévő fekáliát.

A témát kutatók szerint a kínzások módszerei, maga az egész átnevelés és kísérlet Makarenko elvei mentén alapult. Bár ennek írásos bizonyítékai nincsenek, az biztos, hogy az egykori rab, később az átnevelést vezető Turcanu gyakran idézett Makarenko művéből.

A pitesti-i börtön azonban csak a kezdet, az átnevelés eme módszerei hamarosan kiterjedtek az ország több börtönére is. A Pitesti-en sikeresen átnevelt és emberi érzelmeitől megfosztott új hóhérokat más börtönökbe szállították át, ahol aztán elkezdték gyakorlatba ültetni a tanultakat. Ilyen új helyszínek voltak a szamosújvári és a nagyenyedi börtönök is.


A vég

1952-ben, a román Kommunista Párton belüli intrikák következtében meggyengült az akkori belügyminiszter, Teohari Georgescu helyzete. Miután a kommunista szokásjoghoz hűen eltakarították a hatalomból az illetőt, a hatóságok felszámolták a pitesti-i „átnevelő tábort”. Turcanut kivégezték, a kísérlet levezénylésében részt vevő többi szekus enyhe büntetésekkel megúszta, és hamarosan szabadlábra kerültek. A Román Kommunista Párt hivatalos nyilatkozata szerint az eset az Amerikai Egyesült Államok és a szélsőjobboldali Vasgárda közös akciójának a műve volt, akik sikeresen épültek be a Szekuritátéba, hogy lejárassák a román kommunizmust a nép előtt. Ismerős, nem?

Nagyjából ennyi lenne a pitesti-i átnevelő kísérlet története. Nagyjából, mert a mai bolsevikok az ilyen száraz tényekre alapozott történeteket kedvelik, amibe aztán a vörös dialektika nyugodtan beleköthet, hisz bizonyítékok alig vannak, azok is csak közvetettek. Azt persze nem teszik hozzá, hogy ők már idejekorán gondoskodtak arról, hogy minden nyom eltűnjön, ne tudják őket felelősségre vonni. Azonban még velünk van néhány azok közül, akik túlélték ezeket a szörnyűségeket. Így a Kuruc.infón most betekinthet abba, hogy amit a történelemkönyvek száraz anyagai elmesélnek, az miként nézett ki a maga valójában. Alább a túlélők visszaemlékezéseiből idézünk, gyenge idegzetű olvasóinknak nem ajánljuk az alábbiak elolvasását.


Kegyetlen emlékek:

„Arra kényszerítettek, hogy három nyeléssel edd meg a kenyeredet, vagy, épp ellenkezőleg, napokig tarts a szádban egy egész kenyeret; a vályúból kellett megenned a forró ételt, hátrakötött kézzel, hasra feküdve vagy térden állva, és közben meg-meg rúgtak a bakancsukkal, hogy a forró árpakása összeégesse az arcodat. Iszonyatosan elsózott ételt adtak, ezután napokig nem kaptál vizet, majd ugyancsak sós vizet kaptál.” (Costin Merisca, „A pitesti-i tragédia. A kommunista börtönök átneveléseinek egy krónikája” Iasi, 1997)

„Egyikünk, Branzei, öngyilkos akart lenni, és ki tudja, hogyan és honnan, de szerzett egy tűt. Ezt lenyelte, hogy ezzel idézze elő a halálát, de egyik cellatársa beköpte. Addig kellett a vécén üljnie, amíg a tű előkerült. Két nap múlva megtalálták, a tű úgy nézett ki, mint egy gyufaszál, olyan színe lett valami lerakodástól (…). Mindaddig, amíg a tű megkerült, saját végbéltermékét meg kellett egye. Így kerestették vele a tűt.”

„Amikor Szolzsenyicin azt mondta, hogy a pitesti-i kísérlet volt az egyik legördögibb, akkor azokból a realitásokból indult ki, melyeket ő, mint rab megismert, amelyek soha nem érték el a célzott elembertelenítésnek² azt a szintjét, amit Pitesti-en. Ott (az orosz gulágon – szerk. megjegyzése) leginkább fizikai fájdalmakat okoztak (…) Azaz, vertek, bántottak, de nem próbáltak meg téged lerombolni, hogy olyan legyél, mint ahogy azt nekünk Turcanu mondta: „Innen úgy fogtok kikerülni, annyira elembertelenítünk, hogy szégyellni fogjátok magatokat, amikor tükörbe néztek. Ti, akik nem akartok mellénk (azaz a komcsik mellé – a fordító megjegyzése) állni, szörnyetegek lesztek még saját magatok számára is. Nagyon sok módszerünk van arra, nem is tudjátok, hogy mennyi, hogy teljesen elembertelenítsünk titeket.” (Aristide Ionescu, túlélő)

„Borzalmas érzés szembenézned magaddal, hogy oda jutottál, megtagadtad édesanyádat, kurvának nevezted és beismerted, hogy lefeküdtél vele. Amikor az ember ilyen kijelentéseket tesz, utána már nem felejti el egykönnyen. Az átnevelés során sokszor vertek kegyetlenül, erőszakkal kényszerítettek vallomástételre. De a morális meghasonulás, ami arra késztetett téged, hogy lábbal tipord keresztény értékeidet, az a keresztények, hívők számára – és 99%-ban ilyenek voltunk – egy borzalmas tett. Megtagadod saját magad, elképesztő és undorítóan perverz dolgokat állítva családodról, hogy elhiggyék neked: átnevelődtél, sikeresen elszakadtál a múltadtól.” (Marcel Petrisor, túlélő)

„Egy fizikai kínzás: elvégzed a szükséged, majd a latrinában levű húggyal, miután a sz..rt kezeddel szedted ki belőle, megmosakszol. Utána ide beöntik neked az ételed, s te, hátrakötözött kézzel, négykézláb, mint a disznók, eszel belőle.”

„Volt egy teológus hallgató rabtársunk, akit odatettek, hogy húsvét alkalmával ő tartsa meg a szertartást. Hol? A küblin. A kübli egy közepes hordó volt, napközben nem vittek ki minket a vécére, s abba végeztük el a szükségünket. Ráültették a küblire (a teológust – a fordító megjegyzése), és kereszt helyet faragtak szappanból egy falloszt. Mindannyiunkat arra kényszerítettek, hogy sorban megcsókoljuk ezt a fallosz, miközben a küblin ücsörgő kispap kántálta, hogy „áldott legyen…”. Az úrvacsorát fekáliával és húggyal helyettesítették, egy kiskanálnyi fekáliát kellett lenyelned.”

„Szűz Máriát kurvának tartották, Turcanu így beszélt róla: ' Mi van te, te annak a k.rva Máriának vagy a híve? Ki tudja, hány apja volt neki? S találtak valakit, aki elhitte azt, hogy Isten az Ő apja’.”

„Ha megpróbáltál keresztet vetni és rajtakaptak, akkor minimum egy órányi verés járt érte. Csukott szájjal, a nyelveddel vetetted a keresztet.”

„Turcanu delíriumos fantáziavilága akkor szabadult el leginkább, amikor Istenben hívő diákokkal találkozott, akik nem akarták megtagadni az Urat. Egyeseket minden reggel 'megkereszteltek': belenyomták a fejüket a húggyal és fekáliával megtelt latrinába, míg a többiek körülállták az illetőt és a keresztelésnek megfelelő zsoltárokat kellett énekelniük.” (Virgil Ierunca, túlélő)

Nos, kedves olvasóink, talán ennyi elég is lesz a túlélők visszaemlékezéseiből ahhoz, hogy elgondolkozzunk azon: mennyire változtak meg a kommunisták azóta. Eszünkbe juthat a Spiró György Isten tömi Máriát című „verse” és az, hogy az ilyen alakok a magyarországi sajtóéletnek ma is ünnepelt „értelmiségijei”. S miközben naponta ömlik reánk a nemzetiszocialista borzalmakat „bemutató” vagy azokat „leleplező” írások, műsorok tömkelege, a kommunizmus mintha csak egy közepesen rossz emlék lenne, aminek azért voltak vidám oldalai is. Legalábbis így próbálják nekünk beállítani.

Engedjenek meg nekem egy személyes megjegyzést: évekkel ezelőtt láttam a moziban a Salo, avagy a Szodoma 120 napja című, Passolini által rendezett „művészfilmet”. A filmben ugyancsak Istent és a kereszténységet csúfoló, fekáliával tarkított perverziókat mutattak be, mint amit a náci vezetők egy csoportja művelt kisgyerekekkel, fiúkkal, lányokkal vegyesen. Már akkor is túlzásnak tűnt nekem, hogy az olaszországi kommunista mozgalom élharcosának, a nem mellesleg buzi és ratyiaktivista Passolininek a fantáziáján kívül sehol máshol nem találtam arra vonatkozó adatot, hogy a nácik valóban követtek volna el ilyesmit. Azonban a kérdés most újra aktuálissá vált, igaz, kissé megfordítva: nem lehet, hogy a kommunista borzalmat próbálják a derék német katonák nyakába varrni? S ha már a nemzetiszocializmus és a kommunizmus összehasonlításánál tartunk, akkor a fenti történet – amelyhez hasonlót Magyarországon is találhatunk – után, a jelent is megvizsgálva, miért ítélhet el bennünket bárki is, amiért – ha lett volna választási lehetőségünk, és csak a két ideológia közül választhattunk volna – akkor mi inkább a nemzetiszocializmust választjuk?

A fő kérdés pedig: milyen jogon ítélkeznek felettünk, az ártatlanok generációja felett olyanok, akik aktívan kivették a részüket a fenti borzalmakat napirenden szállító kommunizmus megvalósításából?
A fenti kérdések természetesen költőiek, de reméljük, hogy e cikkünkkel sikerül egy újabb szöget vernünk azoknak a koporsójába, akik a kommunizmus átfestésén munkálkodnak, és a nácik eddig még be nem bizonyított bűneivel takaródznak.

Florian Geyer – Kuruc.info

(A román nyelvű anyagokat fordította: Friessner József, ezért kiemelt köszönet neki. Danke!)

Forrás: Experimentul Pitesti (angolul, olaszul és románul)

Fordítói megjegyzés:

1. A románok mindkét kifejezést használják a történelmi eseménysor megnevezésére: „Fenomenul Pitesti” vagy „Sistemul de reeducare Pitesti”. Maga jelenség még Romániában is kevésbé ismert, egy Kanadában élő román származású filmrendező próbálja dokumentálni az eseményt, a forrásban megjelölt linken lehet tájékozódni a forgatás részleteiről.

2. elembertelenítés: román kifejezése „dezumanizare”, amit talán humántalanítás, dehumanizálásként is lehet fordítani. Tartalmilag leginkább a „kivetkőzött emberi mivoltából” magyar kifejezéshez lehetne kötni, a cél itt azonban az volt, hogy eme állapot, a kivetkőzöttség állapota állandósuljon. Ezért választottam inkább az elembertelenítés fogalmi szerkezetet a fordítás során, talán ez tükrözi a leginkább a folyamat lényegét.

(Friessner József megjegyzései)