Ma közösen ünnepeljük a Hősök Napját azzal az indokkal, hogy azt a hősi példát, amelyet eleink mutattak fel számunkra, ismerje meg, és tekintse példának a mai fiatalság is. (…) Bevezetésképpen egy törvényt idézek Önöknek: 

"A nemzet a jövő nemzedék okulására és a hősi halottainak dicsőségére minden esztendő május hónapjának utolsó vasárnapját nemzeti ünneppé avatja.

Ezt a napot - mint a hősök emlékünnepét - a magyar nemzet mindenkor a hősi halottak számára szenteli."  /1924. XIV. Tc./ 

A Parlamentben, a törvény ismertetése után, a néhai Kormányzó szólt. Idézem legszebb gondolatait: „Hősök Napja, egyik legszentebb legbensőségesebb ünnepnapjává vált a gyermekeiket elvesztő anyáknak, a férjeiket sirató feleségeknek, apjukat felidéző árváknak, bajtársaikra emlékező katonatársaknak”.

A kegyeleti megemlékezés eredete az első világháborúra nyúlik vissza. A harcoló felek a korábbi háborúkban elképzelhetetlen veszteségeket szenvedtek. Milliók áldozták életüket a csatatéren, és a béke éveiben százezrével haltak bele a harctéren szerzett sebesülésükbe, betegségükbe.

Az első világháborúban a Szent Korona országaiból a hadköteles férfiak 75 %-a, 3.600.000 fő vonult be katonának. 51 %-uk alkotja a veszteséglistát: közéjük tartoznak a sebesültek, a hadifoglyok, és hősi halált halt 660.821 katonánk. (…)

A törvénybe iktatott ünnepet a második világháború után, a bolsevik diktátorok eltűntették a magyar naptárból, de még az emberek emlékezetéből is, amely a rendszerváltozást követően került ismét vissza a köztudatba, de mi most a törvény megerősítését várjuk. A hősök emlékét a legtöbb faluban, városban szobrok, emlékművek őrzik. Legyőzhetetlenségünk jelei ezek! Soha nem felejtjük el a nemzet hőseit.  Atilla hun fejedelem, az Árpád-házi királyok, Mátyás király, az erdélyi fejedelmek katonái, Rákóczi kurucai, 1848/49 katonái, az I. világháború és II. világháború katona hősei, 1956 mártírjai itt élnek közöttünk és szent kötelességünk emlékük ápolása. Fájó szívvel, de elmondhatom, hogy nincs olyan magyar család, mely ne gyászolná a harcokban elesett, vagy áldozatul esett és ártatlanul kivégeztetett mártír-hozzátartozóját. 

Ha jól meggondoljuk - a józan ész és az erőviszonyok reális mérlegelése szerint nekünk ma nem szabadna itt lennünk. Okvetlenül el kellett volna pusztulnunk annak a négy világbirodalomnak a halálos szorításában, amelyek mindegyike legyőzhetetlennek és öröknek tűnt a maga idejében. A tatár, a török, az osztrák, végül pedig a szovjet birodalom együtt véve hosszú századokon át próbált kiirtani, vagy legalább a maga képére formálni minket.

A hős magyarok azonban mindegyik zsarnokkal szembeszálltak, a sokszor reménytelen harcot is vállalták a túlerővel szemben. A magyar hősök áldozatának köszönhetjük, hogy ma itt állhatunk, és magyarul, magyarként tiszteleghetünk előttük. (…)

Emlékezzünk azokra a hősökre, akik ma is köztünk vannak és tetteikkel segítik a mai generációt. Ők a példaképek. Bőven találhatók kiváló sportolók, tanárok, feltalálók,, vagy éppen az a fiatalember akinek szülei autóbalesetben meghaltak, Ő pedig maga neveli három kistestvérét, vagy az a házaspár, akinek húsz (jól hallják, húsz) élő gyermeke van és a legnagyobb szeretetben nevelik őket. Róluk kellene, hogy szóljon a családi beszélgetés, az iskolai tanítás, a sajtó, a rádió, a tv. Szomorú korban élünk, melyben az aradi, kivégzettek emléknapján vígjátékot sugároznak, sugározhat néhány ide pofátlankodott tv adó, akik a hét minden napján olyan példaképek tucatjait népszerűsítenek, a magyar családi eszméktől, a haza szeretetétől igencsak távol állnak. Ha tisztelegni akarunk hős elődeink előtt, akkor ne féljünk nap, mint nap erről is beszélni.  (…)

Maradva 56-nál. Pest határában, a soroksári Juta dombnál emlékművet állítottunk és évente november 4-én tisztelgünk az ott harcolt katonák előtt. A Barcshoz közeli, ezen a földön nevelkedett magyar katonák tucatjai itt hősi halált haltak, illetve Kádár bírósága kivégeztette őket, vagy éppen börtönbüntetésre ítélte személyüket. Tisztelettel hajtsuk meg emlékük előtt fejünket és mondjuk ki: a magyar oktatásban első helyen az ’56-os mártírok, az első és második világháború katona hősei a példaképek és nem mások.

De hősök azok a családanyák, rokonok is, akik a kivégzett ’56-osok, vagy az orosz földön harcolt katonák hozzátartozói is, akik a legnagyobb szegénységben, megpróbáltatások és megaláztatások között nevelték az apák nélkül, testvér nélkül maradt gyerekeket. A nyírségi parasztasszonyok, a Dráva melletti iparosok özvegyei mind, mind hősök és a tisztelet nekik is jár nemcsak a Hősök Napján, de az év minden napján.

Nagyszabású rendezvénysorozatnak a magyar nemzet 1944-ben lehetett tanúja utoljára. 1945-ben még megemlékeztek a Hősök Napjáról, de már sokkal szerényebb keretek között. Már nem számított nemzeti ünnepnek. Az új hatalomnak, s a Szövetséges Ellenőrző Bizottságnak nem volt ínyére ez az ünnep, hiszen azokról a magyar honvédekről szólt a megemlékezés, akik – legnagyobbrészt – a szovjet hadsereg ellen harcolva estek el. 1946-tól aztán elmaradtak a hivatalos megemlékezések.

A XX. századi világháború katona-áldozatairól Magyarországon 1989. május 29-én rendeztek ismét nyilvános megemlékezést, Szekszárdon. Az első állami szintű rendezvényre pedig 1990-ben került sor. Azóta a Hősök Napja ismét minden évben megrendezésre kerül, mint politika-mentes ünnep, amely alapvetően a megemlékezést szolgálja. Most már minden történelmi kor magyar hősi halottainak adózunk, és bízunk abban, hogy az Hősök sírjai Hazává avatják az országot.

Napjaink megemlékezései között örömmel mondom el, hogy háborúkban elesett magyar hősök emlékművét avatták fel vasárnap a kelet-erdélyi Gyimesbükkön.

Az ünnepségen jelen volt több ezer, a csíksomlyói pünkösdi búcsún is részt vett magyarországi és erdélyi zarándok. A gyimesbükki kápolnánál szentmisét mutattak be, majd felavatták az emlékművet. A XVIII. századi romok között kereszteket és fekete gránittáblákat helyeztek el. Az emlékhely a két világháborúban elhunyt csaknem ötszáz hősi halott nevét örökíti meg, a névsort kiegészítik az 1848-as, az 1956-os és az 1989-es forradalmak gyimesbükki áldozatainak nevei.

Reménykedünk abban, hogy április 25-én befejeződött egy szégyenteljes korszak a magyar nép életében és ezentúl felemelt fővel járhatunk, dönthetünk saját sorsunkról a saját hazánkban.

Köszönöm, hogy együtt ünnepelhetek Önökkel, és azt, hogy meghallgattak. Adjon a magyarok Istene minden magyarnak javuló életkörülményt, egészséget, munkát és becsület, tisztességben élő társakat. Áldjon meg Valamennyiteket a magyarok Mindenható Ura!